7. fejezet

Péntek reggel rosszkedvűen ébredtem. Pedig egy szép napnak néztünk elébe. Napsütés, könnyű órák, hétvége. De egy valami elrontotta. Mégpedig az, hogy ma délután Márknál kellett "lógjak". Közöltem a szüleimmel, hogy délután ne aggódjanak miattam, ha nem találnak, mert egy sulitársamnál leszek, egy iskolai feladat miatt.
Szokatlan módon becsengetés előtt 1-2 perccel estem be a terembe. Köszöntem és leültem a helyemre. Előszedtem a németfüzetem és belelapoztam. Veca észre vette, hogy ma bal lábbal keltem.
- Rossz kedved van? - kérdezte.
- Igen. - sóhajtottam.
- Csak nem Márkhoz mész ma látogatóba? - kérdezte idegesítő mosollyal Bálint.
- Ezt nem nevezném látogatásnak. Ez inkább kényszerhelyzet. - Bálint továbbra is idétlenül vigyorgott, mintha élvezné a helyzetet. - És megtennétek, hogy a nap további részében nem juttatnátok eszembe a délutáni programomat?!
- Biztosan jól fogtok szórakozni. - csípkelődött tovább Bálint.
- Bálint! - szóltam rá indulatosan.
A vita nem folytatódott, mivel bejött a tanárnő és elkezdődött a németóra.
A második órán - földrajzon - sikerült lekötnöm a figyelmem az új tananyaggal. Valamennyivel jobb lett a kedvem és már Vecával is jól elbeszélgettem. Elmondta, hogy holnap moziba megy egy "nagyon-nagyon cuki" fiúval. Nem csódálom, hogy valaki randira hívta, mivel Veca nagyon szép lány. Körülbelül 165 cm, szőke, hosszú haja van, gyönyörű zöld szemei és jó alakja. Sok lány megírigyelheti a külsejét.
Mivel ma, amióta megérkeztem a suliba ki sem tettem az osztályból a lábam, utolsó óra (ofői) előtti szünetben lementem az udvarra Vecával. Rögtön össze is futottunk Áronnal. Egy padhoz sétáltunk és leültünk rá. Veca leakadt rólunk, mert az egyik hódolója hívta telefonon.
- Mit csinálsz ma délután? - tette fel a kérdést váratlanul Áron.
- Át kell menjek Márkhoz.
- A zene óra miatt?
- Más okom nincs rá. - mondtam kedvetlenül.
- Akkor jó. - fújta ki a levegőt hosszasan. Fél percig mindketten hallgattunk, majd megint megszólalt. - Figyelj, ha bunkó lesz vagy nyomulni próbál csak szólj és én...
- Nyugi. Semmi ilyesmi nem lesz. Amúgy sem hagynám magam. De azért kösz. - mosolyogtam rá, amit ő viszonzott. - Most megyek órára. - mondtam, mivel megszólalt a csengő.
- Oké. Akkor majd találkozunk! - intettem neki és felmentem az osztályba.
Ofő órán kaptam egy kis leszidást a tesiórás incidens miatt, de szerencsére túléltem. Bár a fiúk élvezték a leszidásom, óra után pedig üdvözöltek a klubban. Nem értettem ezt a klub dolgot, de aztán Boti elmondta, hogy a klub neve "Engem már kiosztott Orsós Ágnes" és így már minden világos lett.

Miután haza értem gyorsan ebédeltem, átvettem egy másik ruhát - nem is értem, hogy mért - és elindultam Márkékhoz. Nem laktak messze tőlünk, úgy 10 perc volt az út gyalog. Mikor oda értem ellenőríztem újból a lakcímet, majd kifújtam magam, közben felmértem a terepet. Egy csendes környéken laktak, a ház kicsivel nagyobb volt a miénknél, földszint és egy emelet. Erőt vettem magamon és becsengettem a kaputelefonon. Pár másodperc múlva egy női hang szólalt meg, gondolom Márk anyukája.
- Jó napot! Anna vagyok és Márkhoz jöttem, mert együ...
- Ó. Említette a fiam. - rögtön ki is nyílt a kapu én meg besétáltam. Az ajtón egy negyven év körüli nő sétált ki, csinos volt és ápolt. Rögtön megláttam közte és Márk közötti hasonlóságot.
- Gyere csak! - invitált beljebb. - A nevem Klára. - mutatkozott be. - Menj fel nyugodtam az emeletre. Az első szoba jobbra a Márkké. - bólíntottam és elindultam.
Márk szobájából zene szűrődött ki és hallottam, hogy beszél valakivel. Csak remélni mertem, hogy nincs vendége. Bekopogtam, de nem jött válasz. Megismételtem, de még mindig semmi válasz. Nem volt kedvem tovább ácsorogni az ajtó előtt, így benyitottam.
Hát, nem erre a látványra számítottam. Márk egy kábé 5 éves kisfiút tartott a kezében, de nem olyan gyengéden, ahogy a kisbabákat fogni szokják. A lábától fogva fejjel lefele tartotta.
- Elmondod végre, hogy hová tetted? - kérdezte kicsit sem kedvesen.
- Te meg mit csinálsz szegény gyerekkel?! - kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. Szerencse, hogy becsuktam magam mögött az ajtót.
- Nehogy ezt a kis ördögfiókát védd! - kapta felém a fejét.
- Tedd már le szegényt!
- Nem érdemli meg! Legfeljebb azt, hogy fejre ejtsem.
- Meg ne próbáld! - parancsolta rá. Gyorsan oda mentem, az ölembe kaptam a kisfiút, mire Márk elengedte a lábait. - Menekülj! - mondtam a kisfiúnak, ő pedig gyorsan kiszaladt a szobából.
- Ezt most mért kellett? - csattant fel.
- Csak megmentettem. - mosolyogtam ártatlanul. - Az öcséd?
- Ja.
- Azért lehetnél vele gyengédebb is.
- Hah... ez a kisördög nem ért a szép szóból. Tudod mit csinált? - nemet intettem a fejemmel. - Eldugta a mobilomat. Órák óta azt keresem, de sehol sem találom. - akaratnaul is felnevettem, mire egy rosszalló pillantást kaptam. - Ez nem vicces!
- Bocs! - és megint felnevettem.
- Annácska, befejezted? - kérdezte, de már láttam rajta, hogy nem mérges.
- Igen. Bocs! - kifújtam magam és próbáltam komoly maradni.
- Nem ülsz le?
Odasétáltam egyik foteljéhez és leültem. Nemsokára az anyukája jött és hozott valami inni meg harapni valót.
Mivel egy ideje csendben ültünk, megszólaltam.
- Gondolkodtál már a zenén?
- Nem.
- Haladás. - jegyeztem meg szemforgatva.
- Kedves, hogy átöltöztél miattam. - jegyezte meg váratlanul.
- M-mi? Nem miattad öltöztem át! - tiltakoztam zavartan. - Amúgy ma nem is találkoztunk. Honnan tudod, hogy átöltöztem?
- Láttalak. Áronnal voltál.
- Akkor sem miattad öltöztem át! Csak így volt kedvem!
- Mit bírsz benne annyira?
- Mármint Áronban? - bólíntott. - Először is, ő nem egy bunkó seggfej.
- És engem annak tartasz. - mosolygott gúnyosan. - De ennyi, csak ezért kedveled?
- Nem. Feltudnák sorolni ezer érvet, hogy mért, de nem ezért jöttem.
- Szóval a zene. Játszol valamilyen hangszeren? - kérdezte.
- Zongorázom. - válaszoltam.
- Mióta?
- Kilenc éve. Gondolom te zongorázol és gitározol. - mondtam, mivel megláttam a szobájában álló elektromos zongorát és egy akusztikus gitárt.
- Ja. - ezután odaültünk a laptopja elé és elkezdtünk zenék után kutakodni.
Sokat vitatkoztunk. Hülyébbnél hülyébb ötleteket vetettünk fel. Az elején még nevettünk is rajta, de egy idő után már egyáltalán nem találtam viccesnek. Megegyeztünk abban, hogy semmi szerelmes, nyálas szám nem jöhet szóba. Már kezdtem félni, hogy lehetetlen számunkra ez a feladat. Márk betett egy Black Veil Brides számot, a Nobody's hero-t és azon poénkodott, hogy majd ezt fogjuk előadni. Semmi kifogásom nem lett volna ellene, mert szeretem a BVB-t, de szerintem ez nem suliba illő. De ekkor beugrott valami. Kikaptam Márk kezéből a laptopot és gyorsan gépelni kezdtem.
- Csak óvatosan! - figyelmeztetett, mivel aggreszívan nyomkodtam a billentyűzetet.
- Megvan! - kiáltottam fel boldogan. - Ismered?- gyorsan elolvasta a zene címét.
- Ja.
- Mit szólsz hozzá? - kérdeztem reménykedve.
- Jöhet.
- Szerintem is.
- Zongora- vagy gitárkíséret?
- Legyen mindkettő. - zártam le a témát.
- Most lássuk, mit tudsz, Annácska! - vigyorgott rám.
- Ezt hogy érted?
- Énekelj valamit!
- Nem fogok énekelni előtted! - ellenkeztem.
- Pedig muszáj lesz. Együtt fogunk énekelni, nem emlékszel?
- De...
- Na gyerünk! - vágott közbe. - Énekelj valamit!
- Mit?
- Amit akarsz.
Semmi kedvem nem volt előtte énekelni, de igaza volt. Együtt fogunk duettezni, tehát így is úgy is hallani fog énekelni. Jobb minél hamarabb átesni ezen.
- Rendben. De csak akkor, ha te is énekelsz valamit.
- Megegyeztünk. Hölgyeké az elsőbbség. - vicsorgott rám. Én csak megforgattam a szememet és odaültem a zongorához. Bekapcsoltam és ellenőríztem, hogy mennyire van hangosra állítva. Zavarban voltam. Nem bírtam Márkra nézni, pedig éreztem, hogy figyel. Lenyomtam az első akordokat, aztán mikor ott volt az ideje el kezdtem énekelni. Egyik kedvenc számomat énekeltem. Avril Lavigne-től a Hush, hush-t. Kívülről tudtam a szöveget és a zongora kísértetet is. Egy idő után el is felejtettem, hogy hol vagyok és ki figyel engem. Behunytam a szemem és csak a zenére koncentráltam. Jó érzés volt énekelni és semmi másra nem figyelni.
Amikor befejeztem már előre féltem Márk véleményétől. Biztosan rák vörös volt a fejem.
- Wow. - ennyit bírt kinyögni, én pedig nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent. - Piszok jó hangod van! De most komolyan!
- Te most megdícsértél? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Én magam is alig hiszem el, de igen. Tényleg megdícsértelek.
- Hát... kösz! - mondtam zavartan a hajamba túrva.
- Megnyerjük! - jelentette ki magabiztosan.
- Arról nem volt szó, hogy nyeremény is lesz.
- A tanár nem említette, de biztos vagyok benne, hogy ez egy verseny.
- Nekem nyolc. - vontam meg a vállam. - Most te jössz! - vigyorogtam önelégülten.
Kezébe vette a gitárját és egy ismerős dallamot kezdett el játszani. Rá is jöttem, hogy melyik dal az. A Simlpe Plan-től az Everytime. Nem gondoltam volna, hogy egy érzelgős számot választ, de nem bántam. Nagyon jól gitározott, de amikor meghallottam a hangját szinte sokkot kaptam. Annyira tiszta volt és... és gyönyörű? Tudom, hogy fura fogalom ezt egy fiúra használni, mármint a hangjára, de tényleg az volt. Annyira profin csinálta ezt az egészet, hogy leesett az állam. Ő egyáltalán nem szégyelt énekelni, még zavarba sem jött. Néha lehunyta a szemét és koncentrált, de amikor nem azt tette, akkor a szemembe nézett. Hirtelen egy hülye kérdés jutott eszembe: Hogy lehet valaki ennyire helyes és tehetséges? Be kellett vallanom magamnak, hogy ez az igazság, mert mindkettő igaz volt rá. Jóképű és tehetséges. Persze az elsőt úgy sem vallottam volna be neki soha. Így is elég nagy az egója.
- Na? Mit gondolsz? - kérdezte, amikor befejezte.
- Én... hát... ez... - nem jutottam szóhoz. - Most már értem, hogy mért mondtad, hogy megnyerjük. Mert titokban te egy rocksztár vagy.
- Ó, szóval egy rocksztárra emlékeztetlek? Örülök, mert tudom, hogy szereted a rocksztárokat. - vigyorgott önelégülten.
- Vannak kivételek is. - mondtam unottan.
- Szerintem jó csapat leszünk együtt. - szívem mélyén egyet értettem vele, de nem voltam hajlandó ezt bevallani neki.
- Talán. Majd meglátjuk. - felálltam. - Mennem kell, már késő van. - néztem az órámra, ami háromnegyed hetet mutatott.
- Elkísérlek. - hitetlenkedve néztem rá. Horváth Márk próbál kedves lenni. - Mért nézel úgy rám? Már kezd sötétedni. Nem hagyom, hogy egyedül menj. - bólintottam és együtt elindultunk.
A földszinten elbúcsúztam a szüleitől és az öccsétől, akit megtudtam, hogy Dávidnak hívnak. Mielőtt kiértünk volna az utcára, Dávid utánam szaladt és lehúzott, hogy a fülembe súgjon valamit. Nevetve adtam neki egy puszit, Márk közben kíváncsian figyelt. Mikor kiértünk az utcára megkérdezte:
- Mit súgott neked az öcsém?
- Ne kíváncsiskodj!
- Puszipajtások lettetek?
- Lehet.
- Fura, hogy megkedvelt. Nem barátkozó típus. - jól esett ezt hallani, mivel én is aranyosnak találtam őt.
- Megmentettem. Biztosan azért.
Egészen hazáig csendben sétáltunk. Nem az a kínos csend volt, inkább nyugodtnak nevezném. Jól is esett, mert ma egy csomót vitatkoztunk. Persze nem csak a vitatkozásunkból állt a délutánunk. Néha még nevettünk is. Együtt. Ez fura volt, mégis jó. Talán mégsem utálom annyira ezt az egocentrikus, bunkó, jóképű, tehetséges fiút.
- Köszönöm, hogy haza kísértél! - mondtam őszintén, mikor a házunk elé értünk.
- Szívesen, Annácska!
- Ezt most muszáj volt?!
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- Már azt hittem, hogy tudunk normálisan is beszélgetni egymással, erre te megint becézgetni kezdesz. Tudod, hogy utálom!
- Túlreagálod a helyzetet. - mondta nyugodtan, de közben pimaszul mosolygott.
- Néha tényleg. - adtam meg magam.
- Néha? Én a gyakran szót használnám.
- Márk! Most nincs kedvem vitatkozni!
- Ez ritkaság nálad. - jelentette ki és igaza volt. Gyakran vitatkoztam.
- Mára elég volt belőle.
- Szerintem is. - értett egyet. - Hétfőn találkozunk, Annácska! - kacsintott rám, mire én megforgattam a szemem.
- Szia. - nyitottam ki a kaput, de még utána szóltam. - A mobilod a mosogatógépben van.
- Tessék? - kérdezte értetlenül.
- Az öcséd mondta. Reménykedj benne, hogy nem használták ma délután. - intettem neki és bementem.