10. fejezet

 - Szerintem a te segítségedre van a legkevésbé szükség, Ed!

 Nem tudtam mire vélni ezt a beszólását, de már alapból idegesített, hogy beleszól abba, amihez semmi köze.
 - Bocs, Márk! Nem tudtam, hogy lestoppoltad. - mondta az Ed nevű fiú.
 - Engem nem stoppolt le senki! - emeltem fel a hangom. Mi az, hogy lestoppolt?! Engem nem lehet csak úgy lestoppolni! Amúgy is, honnan vette ezt a baromságot. Nyílt titok, hogy Márkkal utáljuk egymást.
 - Nyugi! - tette a vállamra a kezét Ármin. - Ed nem úgy gondolta.
 Nem akartam hangulatgyilkos lenni, ezért nyugodtságot erőltettem magamra és a továbbiakban hagytam, hogy Ármin tanítson gördeszkával leereszkedni a lejtőn.
 Körülbelül tíz perc telhetett el, amikor megjelent Áron a pályán Marcival és egy másik barátjával, akinek nem tudom a nevét. Én személy szerint örültem nekik, vagyis inkább Áronnak. Ellenben Márk és Bálint szúros szemekkel néztek rájuk, és ahogy észre vettem Ármin sem repesett az örömtől. Még mindig nem értem, hogy mi ez a nagy rivalizálás, vagy utálat köztük.
 - Szia, Anna! - jött oda hozzám Áron és átölelt. Már megszoktam, hogy mindig így üdvözöl.
 - Szia! - köszöntem én is és viszonoztam az ölelését.
 - Fura, hogy itt látlak, de azért örülök neked! - karolta át a vállam és egy puszit is adott a homlokomra. Azt hiszem ő a legkedvesebb fiú, akit ismerek. Talán ezért is kedvelem annyira.
 - Most vagyok itt először.
 - Ha szeretnéd legközelebb szólok, ha jövünk és akkor te is jöhetnél velünk. - ajánlotta fel, de mielőtt válaszolhattam volna az Ed nevű fiú szólalt meg hangosan, hogy a pálya másik végében lévő Márk meghallja őt.
 - Ááá, szóval ő stoppolta le a csajt. - mélyet lélegeztem, hogy lenyugtassam magamat. Azt hiszem, ha mégegyszer meghallom a lestoppolni szót, akkor kikaparom valaki szemét.
 Márk nem válaszolt, csak egy szúrós pillantással jutalmazta Edet, majd a pillantása rám siklott és a kézre, ami átölelt a vállam fölött. Csak egy pillanat volt az egész, de valami érzelem láttam megjelenni az arcán, amit nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet. De lehetséges, hogy képzelődtem.
 Nem maradtam sokáig a gördeszka pályán, még délután öt előtt haza értem. A fiúk persze még maradtak, de kicsit nyomasztó volt a hangulat, legalábbis nekem. Mivel Bálint és Ármin nem jön ki valami jól Áronnal, és egyikőjüket sem akartam megbántani, így futkároztam egyik bandától a másikig. Pár perc Áronékkal, pár perc Bálintékkal (ahol megjegyzem: Márk is ott volt; szerencsére megkímélt a beszólásaitól). Ettől a fusside-fussvisza dologtól eltekintve jól éreztem magam.

***

 A suli az utóbbi hetekben elég húzos lett. A tanárok folyton feleltetnek és dolgozatokat íratnak velünk. Vannak olyan napok, hogy még szüneteken sem tudunk megszusszanni, mivel olyankor mindenki a következő órára ismétel, vagy legtöbb esetben tanul. Jegyek szempontjából elég jól állok. A németem az hármas, amivel maximálisan meg vagyok elégedve, a tesi, fizika és kémia meglepően négyes (pozitív értelemben), a többi jelenleg ötös, de még simán ronthatok.

 Miközben a zene terem fele tartottunk, észre vettem, hogy Veca megállás nélkül SMS-eket vált valakivel. Amúgy egész nap ezt csinálta, sőt a tegnap is, de nem kérdeztem rá, hogy kivel. Most viszont kezdtem kíváncsi lenni.
 - Na ki vele! Kinek az SMS-ei foglalnak le ennyire?
 Veca arca halványan pirosra váltott, majd egy mosoly kíséretében megszólalt.
 - Találkoztam egy fiúval.
 - Igen? - kíváncsian néztem rá és vártam, hogy folytassa.
 - A hétvégén a húgommal a plázában jártunk. És hát egy fiú véletlenül kiverte a kezemből a forró csokimat. - mesélte fülig érő szájjal. - Elnézést kért és azt mondta, hogy vesz nekem másikat. Mondtam, hogy nem szükséges. Így megkérdezte a nevem, hogy bejelölhessen facebook-on. Azt mondta, hogy majd meghív egy forró csokira vagy üditőre.
 - És te csak simán megmondtad a neved neki. Azt sem tudtad, hogy ki ő. - nem tetszett nekem ez az egész, mivel Veca eléggé naiv és nem szerettem volna, ha megbántják.
 - Nyugi, nincs vele semmi gond. Annyira aranyos. - áradoztott. - Egy csomót beszélgettünk face-en és lekérte a számomat.
 - Hát jó. De ha valami gond lenne vele, ha nagyon rád tapad, akkor csak szólj. - szóltam rá szigorúan.
 - Oké.
 Mondtam már, hogy imádom a zenét? És a zene órát is imádnám, ha valaki nem menne folyton az agyamra.
 Vecával besétáltunk a terembe és elfoglaltuk a szokásos helyünket. Áront ma nem láttam suliban, biztosan nem is jött, így a bal kezem felőli szék üresen állt. Már becsengettek és a tanár is bejött, de Márk még nem érkezett meg. Reméltem, hogy ma nem jön órára, mert néha el szokta lógni az utolsó órákat. De éppen helyet foglalt a tanár, mikor kopogás nékül berontott. Oké, ez kicsit túlzás, de tényleg hangosan jött be. Fehér tanár úr csak rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Ahogy Márk elindult hátrafelé, a szokásos helyére, én megpróbáltam nem rá nézni, de egy pillanatra mégis felé fordultam, mire találkozott a tekintetünk. Persze én rögtön el is fordítottam a fejemet és közben szidtam magamat, mert még annyit sem tudok megparancsolni magamnak, hogy "Ne nézz arra!". Ezután eldöntöttem, hogy nem fogok tudomást venni a hátam mögött ülő fiúról.
 Persze egy dolog eldönteni, más dolog megtartani. Pedig tényleg megpróbáltam, de nehéz, ha folyton a székem lábát rugdossa, és a mellette ülővel olyan hangosan beszélget, hogy én is hallom. Ha kedvelném, akkor azt mondanán, hogy egész kellemes a hangja. De mivel nem kedvelem, így nem mondok ilyet!
 Mivel nem volt ma kedvünk az unalmas zenetörténelmet hallgatni, megkértük a tanárt, hogy had énekelhessünk. A tanár átlagba véve eléggé jófej, így megengedte. Persze senki sem az unamas népdalokra gondolt, ezért ismert modern zenéket kezdtünk el énekelni.
 A második számnál tarthattunk, amikor egy meleg leheletet éreztem a fülemnél, majd valaki belesuttogott.
 - Hangosabban, Annácska! Nem hallom a hangod. - a hátamon végigfutott a hideg, a szívem is hevesebben kezdett verni. De mért? Hisz annyira utálom!
 - Elég, ha én hallom. - válaszoltam kimérten.
 - Ugye tudod, hogy két hét múlva mindenki előtt kell majd énekelj?
 - Igen, tudom. - fordultam hátra, hogy ránézzek. - De ahogy észre veszem a mi produkciónból nem lesz semmi.
 - Dehogy nem! Meglátod.
 - Próbák nélkül nem fogok kiállni. - tiltakoztam ugyanolyan barátságtalanul.
 - Akkor gyere át próbákra. Eddig is jöhettél volna, de úgy vettem észre, hogy jobb programaid akadtak. Például a mozizás. - húzta el keserűen a száját.
 - Mozizás? - kérdeztem vissza, hiszen októbertől csak háromszor voltam moziban. Egyszer Vecával és kétszer Áronnal.
 - Ja.
 - Amúgy meg honnat tudhattam volna, hogy átmehetek? Nem hívtál! - tettem fel szemrehányóan a kérdést.
 - Mért nem kérdezted meg? - fonta össze maga előtt a karját.
 - Talán, mert bunkó vagy? - tettem fel költőien a kérdést.
 - Vagy talán, mert gyáva vagy? - kérdezett vissza, amitől kezdtem bepöccenni.
 - Nem vagyok gyáva! - sziszegtem az arcába.
 - Akkor bizonyítsd be! - hajolt közelebb az arcomhoz, amitől a szívverésem a torkomban éreztem. Egy csomó hülye dolog futott át az agyamon, hogy mire gondolhatott ezzel a mondattal, de gyorsan félre söpörtem őket az agyamból és megpróbáltam okosan válaszolni.
 - Hát jó! - kíváncsian fürkészte az arcomat én meg próbáltam magabiztosnak tűnni, pedig annyira zavarban voltam, hogy biztos a kezem is remegett volna, ha nem lett volna ökölbe szorítva. - Akkor mit szólsz, ha holnapután átmegyek?
 Meglepetten nézett rám. Nem tudom, hogy mit várt tőlem, de biztosan nem gondolta volna, hogy így rá merek kérdezni. Nem csodálom, hisz én is alig hittem el. Tudom, hogy egyeseknek ez nem nagy cucc, de én nem vagyok magabiztos és tolakodó fajta.
 - Nekem oké. - válaszolta, én pedig előre fordultam.
 Persze az egész beszélgetésünket figyelemmel kísérte három szempár. Egyik Veca, aki velem együtt hátra fordult, a másik kettő meg Bálint és Márk egyik haverja (azt hiszem Daninak hívják). Ők Márk két oldalán ültek.
 Veca elismerően rámpillantott és izgatottan megszorította a kezem, amiből tudtam, hogy alig várja, hogy kivesézzük a dolgot.
 Ez így is történt. Hazáig ezt elemeztük, majd este skype-on is. Alig bírtam leállítani, főleg akkor, amikor folyton azt kérdezte, hogy nekem tényleg nem jön-e be. Amikor pedig azt mondtam, hogy nem, akkor kezdte Márk pozitívumait sorolni, hátha meg tud győzni arról, hogy ezen változtassak. Ekkor már tényleg nem bírtam tovább és tudom, hogy nem szép dolog, de egy ócska dumával leráztam.
 Amikor lefeküdtem azon gondolkodtam, hogy talán egy kicsit hazudtam Vecának. De tényleg csak egy kicsit. Attól még utálom Horváth Márkot.