9. fejezet

 Szerdán Kelemen tanár úr azt a feladatot adta, hogy jövő hétre készítsünk egy bemutatót egy híres városról. A feladatot párban kell elvégezni, mármint ketten. Névsor szerint alakultak ki a párok, így én Bálinttal kerültem össze. Sajnos nem mi választottuk ki a várost, mert cetlit kellett húznunk, amin  a város neve volt. Bálint Tokiót húzta ki, pedig én Rio-t akartam. De azért Tokió sem rossz.

 Hétvégén át is jött, hogy nekikezdjünk a munkánknak. Miután megérkezett bemutatkozott anyáéknak, majd a szobámba mentünk. Szerencsére a szüleimnek nem volt ellenvetése ez ellen, másképp picit ciki lett volna.

 - Pont ahogy elképzeltem! - helyezte kényelembe magát az ágyamon, pontosabban hanyat vágta magát.

 - Mit? - kérdeztem értetlenül.

 - A szobád. - közben alaposan körbe pillantott. Kék falak, barna bútorzat, egy földgömb az íróasztalom egyik felén, másikon laptop, könyvek a polcon, pár együttesről plakát a falon (All Time Low, Fall Out Boy, Arctic Monkeys). Tudom, nem annyira lányos.

 - Azt hittem, csalódni fogsz, amiért nem rózsaszín. - viccelődtem.

 - Csalódtam is! Hol van Justin a falról? - vinnyogta tettetett hisztériával.

 - Sajnos nincs róla poszterem, de ha majd kapok egyet, azt neked neked adom.

 - Nagyon kedves!
 Neki láttunk a feladatnak. Közben megint rájöttem, hogy Bálint mennyire okos. Nem is értem, hogy hogyan lehet annyi egyese meg kettese. Talán a magatartásával van a legnagyobb gond. Körülbelül két órája dolgoztunk rajta, amikor megszólalt Bálint mobilja.
 - Csá! ... Annánál vagyok ... Nyugi, csak tanulunk ... Most? ... Jó ötlet ... 20 perc. - és lerakta.
 - Menned kell? - kérdeztem, mivel nem tudtam kivenni a beszélgetésből a lényeget.
 - Ja. Neked nincs kedved jönni? - a kérdésére kérdőn felhúztam a szemöldököm.
 - Mégis hova?
 - A gördeszka pályára.
 - Az ilyen pályák nem nekem valók. Tudok deszkázni, de csak egyenes területen.
 - Akkor majd megtanítunk. - nem hiszem, hogy lenne rá türelme, de azért kedves, hogy felajánlotta.
 - Kikkel tanítotok meg? Mégis kik lesznek ott? - kíváncsiskodtam.
 - Ott lesz Ármin és néhány fiú a suliból.
 - És lányok lesznek ott?
 - Lehet. Nem tudom. - vonta meg a vállát.
 - De alig ismerek pár személyt a suliból. - kerestem a további kifogásokat.
 - Akkor itt az idő megismerned őket. - kacsintott.
 Megkérdeztem anyáékat, hogy mehetek-e. A válasz igen volt, így felvettem valami "deszkásokhoz méltót". Farmer csőnaci, rövid ujjú póló, rá egy sportos, nem túl vastag dzseki és a Vans cipő. Előkerestem a deszkám és már készen is álltam. Bálint is magához vette a sajátját, ami eddig az előszobánkban volt.
 Mikor már majdnem a pályához értünk, csak úgy kíváncsiságból megkéredeztem:
 - Amúgy kivel beszéltél telefonon?
 Kerülte a pillantásomat és nem nagyon akart válaszolni.
 - Bálint?!
 - Oké. Márkkal.
 - Na ne! Mért nem mondtad? - vontam kérdőre és megálltam.
 - Épp ezért. Akkor nem jöttél volna.
 - Igazad van. És most azt hiszem megyek is haza. - fordultam meg és már indultam is, de megfogta a karom és nem engedett.
 - Nem lehetsz ilyen! - sóhajtott. - Nem értem, mi bajod Márkkal?
 - Minden! - vágtam rá.
 - Azt hiszen az az Áron gyerek van rossz hatással rád. Csak ő és a haverjai utálják Márkot.
 - Ha arra gondolsz, hogy Áron manipulál engem, akkor az nem igaz! Nem kedvelem Márkot, mert bunkó! - magyaráztam.
 - Vagy nem akarod kedvelni, mert tetszik neked.
 - Mi?! Dehogy! - tiltakoztam. Az igaz, hogy ő a suli talán legmenőbb, leghelyesebb fiúja, de nekem akkor sem jön be. Legalábbis azt hiszem. Persze, hogy Márk nem az én esetem! Hisz annyira bunkó. Sajnos a bunkóságánál ezerszer helyesebb. Talán egy kicsit tényleg tetszik. De ez nem változtat semmin. És ez szigorúan titkos! - Ez nem igaz!
 - Jó! Ha akarod, hogy elhiggyem, akkor most velem jössz a pályára. Oda, ahol ott van Márk és a többiek. - ezzel sikerült rábeszélnie, így tovább gurultunk a pálya felé.
 A pályán körülbelül 10-en voltak. Körölnéztem, hátha találok lányokat is, de csalódnóm kellet. Mind fiúk voltak, akik minket néztek. Az összesen. De nem csak egy futó pillantásra néztek ránk. Még a deszkázást is abbahagyták. Ez igazi bámulás volt, a kellemetlen fajtából.
 - Mért bámulnak minket? - rángattam meg Bálint dzsekijének az ujját.
 - Nem minket bámulnak, hanem csak téged.
 - Mégis mért? - kérdeztem zavartan. Végig néztem magamon, de nem túl feltűnően, hogy meggyőződjek, nincs semmi gond a ruhámmal. Nem volt.
 - Ha hiszed ha nem, van rajtad mit nézni. - vigyorgott, s közben ő is végig nézett rajtam tetőtől talpig. - De lehet csak azért, mert ide lányok nem szoknak járni.
 - Várjunk csak! De ugye ez nem olyan terület, ahol az a szabály, hogy "Lányoknak belépni tilos!"?
 - Dehogy! Egyszerűen csak itt még lányt nem láttak. - magyarázta, én pedig kicsit megkönnyebbültem. De a zavarom még mindig nem múlt el.
 Közelebb mentünk a többiekhez, vagyis Bálint magával húzott. Lepacsizott Árminnal, Márkkal és még pár fiúval, akiket nem ismertem.
 - Nahát! - ki más szólalhatott meg elsőnek, ha nem Márk. - Annácskát is hoztad magaddal?
 - Nem volt rá szükség. Egyedül is sikerült eljönnöm. - válaszoltam nyugodt hangon.
 Szerencsére Ármin megmentett egy újabb márkféle beszólástól.
 - Szia Pilla! - ölelte át a vállamat. Nemrég ezt a becenevet adta nekem. Azt mondta azért, mert hosszúak a szempilláim. Szerintem annyira azért nem, de nekem mindegy. Nem vitatkoztam vele, mivel az ő szájából aranyos volt hallani ezt a nevet. - Gurulunk egyet?
 - Inkább nem. - ráztam meg a fejem. - Nem vagyok annyira jó benne.
 - Nem olyan nehéz. Gyere, megtanítalak! - húzott egy kisebb lejtőhöz.
 - Szóljatok, ha szükségetek van a segítségemre! - kiáltott oda nekünk egy fiú, akit életemben először láttam. Ármin kinyitotta a száját, hogy feleljen neki, de Márk megelőzte.
 - Szerintem a te segítségedre van a legkevésbé szükség, Ed!