16. fejezet

 Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történt velem. Szükségem volt pár másodpercre, mire észbe kaptam.

 - Anna! Jól vagy? - kérdezte aggódalmasan Márk, miközben letérdelt mellém ő is és Bálint is.

 A sofőr közben kiszállt a kocsiból és úgy tűnt, ő még nálam is jobban megijedt.

 - Annyira sajnálom! Olyan gyorsan ott termettél, hogy későre vettelek észre és nem tudtam megállni. - magyarázkodott. - Mondd, hogy nem esett bajod!

 - Jól vagyok. - néztem rá és csak most vettem észre, hogy egy fiatal fiú az, úgy húsz év körüli. - Az én hibám volt.

 - Dehogy volt a te hibád! Jobban kellett volna figyelnie! - csattant fel Márk és haragosan nézett a fiúra.

 - Tényleg nagyon sajnálom! - mondta bűnbánóan.

 - Az én hibám. Nem néztem szét. - közben Bálint megfogta a kezem és felhúzott, mire felszisszentem a csuklómba nyilaló fájdalomtól. Eddig nem is éreztem a bennem szétáradó adrenalin miatt.

 - Hadd nézzem! - nyúlt a kezemért Márk, de nem voltam hajlandó felé nyújtani.

 - Semmiség, nem fogok bele halni. - vontam meg a vállam, pedig iszonyúan fájt.

 - Beviszlek a kórházba. - ajánlotta fel a gázolóm.

 - Nem! Majd mi elkísérjük. - ellenkezett Márk, mire Bálint helyeslően bólintott.

 - Nem megyek veletek sehová! - mondtam a két jóbarátnak.

 - Inkább mész egy idegennel? - hitetlenkedett Márk.

 - Igen. Szerintem jobb társaság nálatok. - vetettem oda.

 - Ezt te sem gondolhatod komolyan! - rázta meg a fejét rosszalóan Bálint. - Hívunk egy taxit és elmegyünk veled a kórházba.

 - Inkább vele megyek. - mutattam a fiú felé és a kocsihoz léptem. Ő kinyitotta az anyósülés melletti ajtót, hogy beszálljak, de egy másik kéz megállított és becsapta az ajtaját.

 - Jó. De én is veled megyek. - mondta Márk és kinyitotta a hátsó ülés ajtaját, majd betuszkolt és ő is beült mellém, mielőtt tiltakozhattam volna.

 Útközben felhívtam anyát. Az elején azt hitte, hogy viccelek, amikor azt mondtam, hogy elütött egy autó. Végül mikor megértette azt hittem, hogy sokkot kap, annyira megijedt. Megnyugtattam, hogy nincs nagy bajom és jelenleg a kórház felé tartok. Erre azt mondta: "Ne aggódj édes kicsikém, anyuci mindjárt elmegy érted és minden rendben lesz." Erre a mondatára majdnem elnevettem magam. Nem szeretem az ilyen nyálas szövegeket, de anya szájából annyira aranyosan és egyben viccesen hangzott, hogy majdnem elérzékenyültem. Csak majdnem. De azért örültem, hogy egyedül én hallottam. Másképp elég ciki lett volna.

 Közben megtudtam a gázolóm nevét. Gábor. Nagyon kedves volt. Ezerszer bocsánatot kért, amiért elgázolt, én pedig ugyanennyiszer elmondtam, hogy nem az ő hibája volt, hanem az enyém.

 A kórházban egyenesen a sürgősségi osztályra mentünk, ahol egy középkorú orvos fogadott minket. Megvizsgálta a kezem és megállapította, hogy nincs nagy baj, csak egy rándulás. Gézzel szorosan körbe tekerte és meghagyta, hogy ne erőltessem. Milyen kár, hogy nem vagyok balkezes. Nemsokkal később anya is megérkezett. Hosszasan átölelt, utána egy csomó kérdést zúdított rám. Először csúful nézett Gáborra, de elmondtam neki is, hogy az én figyelmetlenségemnek köszönhetően történt ez a baleset.
 - Ne haragudj, hogy ennyi galibát okoztam ma neked! - mondtam Gábornak miközben kifelé mentünk a kórházból.
 - Semmi gond. Mostanában úgy is unalmas volt az életem. - mosolygott rám.
 - De szerintem nem arra vágytál, hogy valaki a kocsid elé vesse magát.
 - Ez igaz. Amúgy az a fiú a barátod? - mutatott hátra Márkra, aki anyával beszélgetett. Anya nagyon hálás volt neki, amiért elkísért engem a kórházba. A végén puszipajtások lesznek.
 - Nem. Egyáltalán nem. - ráztam a fejem tiltakozóan. - Hallhattad, hogy nem vagyunk képesek normális hangnemben beszélni egymással.
 - Pedig folyton szúros szemekkel néz rám.
 - Ő már csak ilyen. Nem bírja elviselni, ha nem ő van a figyelem központjában.
 - Akkor elkérhetem a számod? - kérdezte mosolyogva. - Szívesen elvinnélek kiengesztelésül moziba.
 - Oké, megkapod. De csak mert ilyen jófej vagyok. - felnevetett.
 - Vagy azért, mert nekem nem lehet elletmondani. - mosolyogva oldalba böktem, majd bepötyögtem a számom a mobiljába.
 Elköszönt tőlem, majd anyáéktól és elhajtott.
 - Gyere Márk, hazaviszünk! - ajánlotta fel anya.
 - Köszönöm, de inkább gyalog megyek. Még be kell ugranom valahová. - mondta, de éreztem, hogy hazudik. Csak nem akar velem egy légtérben lenni. Már megint.
 - Rendben. Szia Márk! És mégegyszer köszönöm, hogy eljöttél Annával. - hálálkodott anya és beszállt a kocsiba.
 - Szívesen. Viszlát! - hátat fordított és elindult. Mielőtt beszálltam volna én is még Márk után kiálltottam.
 - Hé, Márk! - hátrafordult. - Köszönöm! - bólintott, majd elment.
 Csak otthon néztem a mobilomra, amire egy csomó sms érkezett.

Jól vagy? Ugye nem esett bajod? Haza engednek, vagy bent tartanaka a kórházban? Bálint mondta, hogy Márk veled ment. Tényleg? Hívj fel, mert aggódom! - Veca.

Mondd, hogy ez nem öngyilkossági kísérlet volt! Ugye nincs nagy bajod? Válaszolj, amint tudsz! - Karola.

 Ezeken kívül jött még Nettitől, Dettitől, Ármintól, Tamástól (ami így szólt: Élsz még?) meg Bálinttól is. Mindenkinek válaszoltam röviden és megígértem, hogy holnap elmesélem a részleteket.

 Anya és apa részletesen kifaggatott, hogy hogy is történt a baleset, persze kihagytam azt a részt, hogy Márkkal vitatkoztam. Miközben azt vázoltam, hogy az elején fel sem fogtam, hogy mi történt velem, s közben anya azt hajtogatta, hogy "Ó, szegénykém!" úgy gondoltam, eljött az alkalom, hogy bevalljam a mai bűnömet.

 - Ma kidobtak matekról és van egy igazolatlan órám.

 - Biztos nagyon megilyedhettél. - mondta anya. Úgy tűnik ő még leragadt a balesetnél.

 - Megyek, pihenek egy kicsit. - álltam fel gyorsan, hogy eltűnjek, mielőtt eljuk a tudatukig az, amit mondtam.
 Persze a pihenés abból állt, hogy bekapcsoltam a laptopom és elhelyezkedtem vele az ágyban. Ahogy felléptem Skype-ra, rögtön videohívásom érkezett a bátyámtól.
 - Na mi van húgi? Megint hozod a formád?
 - Haha, nagyon vicces. Ennyire aggódsz értem? - kérdeztem durcásan.
 - Persze, hogy aggódom érted. Hisz egyedül még a zebrán sem tudsz átmenni. - nevetett.
 - Ne gúnyolódj! Amúgy honnat tudod, hogy mi történt?
 - Apától. De most tényleg, hogy történt ez a baleset? - érdeklődött most már komolyan.
 - Figyelmetlen voltam. - vontam meg a vállam.
 - Ezen annyira nem lepődöm meg. Egyedül voltál?
 - Mondhatni.
 - Ez pontosan mit jelent? - vonta össze a szemöldökét.
 - Egyedül mentem át az úton, de pár méterre tőlem ott voltak a... valakik. - kerestem a megfelelő szót, mert nem tudtam, hogy nevezzem a három fiút, akikkel mostanság nem a legjobb a viszonyom.
 - Kik azok a valakik? - kérdezősködött tovább.
 - Az osztálytársam és a haverjai.
 - Szóval fiúk?
 - Igen.
 - Ők vonták el a figyelmedet? - piszkálódott.
 - Igen... Vagyis nem! - felvonta egyik szemöldökét. - Nem úgy, ahogy gondolod.
 - Akkor magyarázd meg.
 - Jajj ne már, Konrád! Pont neked?
 - Mért ne? A bátyád vagyok.
 - Hát jó. - sóhajtottam. - Kicsit összekaptam velük.
 - Érdekesen hangzik. Folytasd csak. - vigyorgott.
 - Bálint az egyik legjobb barátom, de összevesztünk.
 - Mért? - kíváncsiskodott.
 - Mert titkolózott előttem.
 - Mit titkolt el?
 - Nem számít. Inkább hagyjuk. - próbáltam lezárni a témát, de nem hagyta.
 - Gyerünk már! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!
 - Eltitkolta, hogy Márknak barátnője van.
 - Ki az a Márk? - nézett kíváncsian a kamerába.
 - A legjobb barátja...
 - És aki tetszik neked. - egészítette ki a mondatom.
 - Honnan tudod? - kérdeztem hitetlenkedve.
 - A húgom vagy. Úgy ismerlek, mint a tenyeremet. - mosolygott büszkén.
 - Azért annyira nem...
 - Még miről kellene tudnom?
 - Semmiről. - vágtam rá gyorsan.
 - Te is tetszel a srácnak?
 - Nem tudom. Lehet. De már mindegy. - húztam el szomorúan a szám, amit nem kellett volna, mert Konrád is észrevette.
 - Mért mondod ezt?
 - Mert totál ki van akadva rám. Igazából tényleg miatta nem figyeltem - és most nem hibáztatni akarom -, mert mikor kijöttem a suliból vitatkoztunk. Elmondtam neki, hogy tudom, hogy van barátnője, erre ő azzal védekezett, hogy nem gondolkodott tisztán, amikor megcsókolt. - ömlöttek belőlem a szavak. - De azért ma elkísért a kórházba, de még mindig nem hajlandó velem normálisan beszélni...
 - Azt mondod, hogy megcsókolt?!
 - Neked is pont ezt kellett megjegyezned...
 - És te hagytad?!
 - Nem veled akarom ezt megbeszélni. Hagyjuk ezt a témát. - zártam le.
 - Amikor hazamegyek szívesen elbeszélgetek vele.
 - Te akarsz lenni a védelmező bátyó? - nevettem fel.
 - Eddig is az voltam.
 - Á, tényleg. Szilveszterkor, amikor Vlad meg akart csókolni nem hagytad. - nevettem az emlék felidézésétől. Vlad a volt barátom, akivel azelőtt szakítottam, mielőtt elköltöztünk. Az apukája román, az anyukája pedig magyar. Szilveszterkor még nem jártunk, de még azelőtt gyakran találkozgattunk. Akkor kivételesen egy helyen szilvesztereztünk a bátyámmal, de többet nem is akarok. Pontban éjfélkor, amikor Vlad meg akart csókolni, ő megjelent és ellökte tőlem és megparancsolta neki, hogy ne merészeljen hozzám nyúlni. Ennek ellenére egy hétre rá mégis összejöttünk.
 - Nem bírtam azt a csávót.
 - Ezt eddig is tudtam.
 - Ne hagyd, hogy szórakozzom veled ez a Márk, vagy bárki más!
 - Emiatt ne aggódj! Amúgy meg mikor látogatsz meg?
 - A téli szünetben. Hiányzom?
 - Csak hiszed. - mondtam játékosan.
 - Milyen kár. Pedig akartam ajándékot vinni neked. De ha így van, akkor inkább nem költöm rád a pénzem. - próbált szomorúnak mutatkozni, de még kamerán keresztül is láttam a nevetőráncokat a szeme körül.
 - Csak vicceltem. Tudod, hogy mennyire szeretlek. Szóval, mit veszel nekem?
 - Ne nagyon ragadtasd el magad, csak valami olcsó kacatot kapsz.
 - Te szemét!
 Még beszéltünk pár percet és nagyon feldobta a kedvem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha fiúkról fogok beszélni a bátyámmal, de őszíntén nagyon jól esett kiönteni neki a szívem. Azt hiszem igaz az a mondás, hogy a legjobb lelki támasz a testvér. Legalábbis, ha létezik ez a mondás.

Sziasztok! Itt a nyári szünet! :D Pihenjetek, strandoljatok és olvassatok sokat! Amúgy meg remélem tetszett a rész. Ha igen akkor pipáljtok!
Jó nyarat nektek! Puszi :*